9. fejezet. ღ Gonosz rabságában.

Gyenge voltam.. Vele szembe mindenki gyenge még én is. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt, de a halálom napjáig se fogom feladni, amíg meg nem fogom őt ölni.

Matt sem volt itt, hogy támogasson vagy segítsen ahogy Nate sem. Egyedül voltam, egy pincében, kiláncolva. Csak egy kisebb fény szűrődött be a kis ablakon, ami olyan magasan volt, hogy elérni sem tudtam.

Nadrágom véres volt, biztos a tegnapi után eléggé mély sebet szerezhettem, de úgy látszik, hogy túléltem.  Mozdulni is alig bírtam, hisz amilyen erősen csak tudtam próbáltam kiszabadulni a láncok közül amik a csuklóm körül voltak.

Pince is eléggé rémisztő volt. Pókhálókkal tele, sőt még kisebb egerek is futkároztak a falak mellett. Nem tudom, hogy mikor járhatott itt utoljára, de reméltem, hogy minél hamarabb kifogok innen szabadulni..

Erősen próbáltam rángatni előre a láncot, hogy kijöjjön a falból ami nagyon nehéz volt, sőt nem is sikerült, de nem adtam fel. Egyre erősebben rántottam előre, de még mindig semmi. Hamarosan pedig kicsit messzebb egy ajtónak a nyikorgását hallottam meg, ezért abba is hagytam, és visszaültem a helyemre ahol elhelyezkedtem gyorsan, hogy semmi gyanúsat ne lásson Damon.. Ha egyáltalán Ő az.

Hallottam a lépéseit, ahogy egyre közelebb kerül a pince ajtajához, ahova bevoltam zárva. Hirtelen a lépések elhalkultak és ekkor tudtam, hogy megállt valaki az ajtó előtt. Fejemet lassan felemeltem, a kilincs pedig lenyomódott és az ajtó ezután kinyílt.

-          Harcos királylány nem is olyan erős. Igazam van? – hangja gúnyos volt, lépéseivel pedig egyre jobban haladt befelé.

-          Elmehetsz a pokolba, Damon. – feleltem egy fintor társaságában, de még ránézni se akartam, ezért elfordítottam a fejem.

-          Helyedben én nem beszélnék így. – éreztem a hangján a szigorúságot, majd leguggolt elém, államat pedig megfogta így fejemet maga felé fordította. – Nézz rám.

Vettem a bátorságot és belenéztem egyenesen a szemeibe. Valahogy úgy éreztem, hogy elolvadok tőle, de belül az az érzés is átfutottam rajtam, hogy azonnal megtudnám itt és most ölni Őt.

-          Látom nem vagy épp jó állapotban. – végigmért eléggé alaposan, majd államról levette kezét és csodálatos módon a láncokat is levette a csuklómról.

Egy mozdulattal felálltam, és apró mosoly kúszott arcomra, mert elengedett, sőt haza is mehetek szerintem, de mikor elindul akartam hirtelen elém állt, ekkor a mosoly is eltűnt arcomról.

-          Most mi az? – ráncoltam össze a homlokom. 

-          Haza nem mehetsz. Itt maradsz velem egészen addig amíg nem leszel jó kislány. Ajtók zára, menekülni pedig nincs esélyed, ha még meg is próbálod azonnal kitöröm a nyakad. Megértetted? – magyarázta parancsolóan, én pedig alig bírtam valamit kinyögni csak megijedve bólintottam.

-          Ezt pedig vedd le. – mutatott rá a kabátomra, majd én is rápillantottam. Először meg sem tettem, csak nagyot nyelve pillantottam vissza a szemeibe. Ekkor pedig olyan dühöt láttam meg benne,amiért nem engedelmeskedtem, hogy ezáltal lassan lehúztam magamról a cipzárt, ekkor pedig előbukkant a bőrből való toppom, ami csak a mellemet takarta, hasam pedig teljesen szabaddá vált. Kabátot ledobtam a földre és Damon mikor meglátta, hogy mi van rajtam ajkai azonnal hatalmas vigyorra húzódtak. Hajamra is rámutatott, jelezve azzal, hogy bontsam ki mivel két copfban volt. Hallgattam rá, és apró sóhaj kúszott ki a számon mikor kibontottam a hajam, és ekkor rá is hullott a vállaimra, hajgumit pedig ugyan úgy ledobtam a földre.

-          Mehetsz. – felelte egy vigyor keretében, én pedig oldalra húzva ajkaim sétáltam ki a pincéből és az előttem lévő lépcsőn mentem fel, így pont kiértem a nappaliba, ott pedig meg is álltam, de Damon ekkor meg is jelent mögöttem.

-          Érezd magad otthon. – simított végig a derekamon. Érintésétől azonnal összerezzentem, de el is léptem előle és dühös tekintettel pillantottam rá.  

-          Ne kéresd már magad. – nevette el magát.

-          Egyáltalán nem kéretem magam. – vágtam azonnal vissza. – Csak megakarok tőled egy életre szabadulni.

-          Megszabadulni? Lehetetlenről beszélsz. – állt meg előttem, karba tett kezekkel. – Szépen megmondtam neked, hogy addig nem fogom feladni amíg enyém nem leszel. Elfelejtetted?- vonta fel a szemöldökét. 

-          Én pedig addig nem fogom feladni, amíg meg nem öllek. – feleltem már hangosabban, egyben idegesen, majd fogtam magam és elindultam a bejárati ajtóhoz, de hirtelen megragadta a kezem.

-          Engedj el !  - kiabáltam rá, közben próbáltam elrántani a kezem, de Ő rálökött a kanapéra ahova pont ülve érkeztem.

-          Maradj ott. – felelte szigorúan, majd ott is hagyott engem egyedül.

Elment valahova, én pedig el sem mozdulhatok a kanapéról. Kitudja mikor jön vissza, mert, ha nem lát itt mikor megérkezik azt hiszi elszöktem és akkor végem. Meg fog ölni, de azért nem kellett volna elmennie. Unatkozom így is ebben a pocsék házban..

Neki dőltem a kanapé háttámlájának, és térdemet felhúzva magam elé át is karoltam azt. Csak így ültem hosszú ideig, közben pedig magam elé meredtem folyamatosan. Körülöttem nagy csend volt, nap pedig épp ment le. Damon még mindig sehol.. Kitudja mit tervez velem, de nem is akarom megtudni.

Egyszer csak egy mobilnak a csörgése zavarta meg gondolkodásomat. Erre azonnal felkaptam a fejem, hiszen azt hittem az enyém az, de mikor eszembe jutott, hogy nem is hoztam magammal, csak nagy levegőt véve pillantottam az előttem lévő kis asztalra, ahol Damon telefonja hevert.

Mivel nem volt itthon, gondoltam nem zavarja, hogy majd én beszélek az illetővel aki éppenséggel keresi.

Mikor kezembe vettem a telefont, megnyomtam egy gombot, amivel „felvettem” és a fülemhez tartottam, de egy szót sem szóltam bele.

-          Damon, Matt vagyok. Előre szólók, hogy kiszállok ebből a játékból. Nem fogom Nina-t bántani miattad, nem lennék rá képes, de azt sem akarom, hogy te bántsad. Láttam, hogy nincs itthon, sőt a telefonját sem veszi fel. Úgy sejtem, hogy te kezed van ebben a dologban is. Annyit kerék, hogy ne okozz akkora bonyodalmat, a másik az, hogy ne bántsd Őt. Ez a legfontosabb amit kérek. A városból pedig elutazom, semmi keresni valóm nincs itt. Üzenem Nina-nak, hogy szeretem és valamikor majd visszatérek. – ezzel a mondattal bezárólag azonnal le is tette a telefont. Lassan elvettem a fülemtől, közben pedig egy szót sem tudtam kinyögni, csak magam elé pillantottam.

Ez nem lehet. Nem lehet, hogy Matt is itt hagy engem, főleg Damon-nel. Nem csinálhatja ezt. Ezzel bánt engem a legjobban, hogy magamra hagy. Egyáltalán mikor fog újra visszatérni hozzám? Soha? Nate is kórházban van, ma pedig be sem mehettem hozzá. Mi lesz, ha neki is baja esik vagy Damon megöli?

Telefont letettem vissza magam elé az asztalra, közben a bejárati ajtó ki is nyílt, ekkor pedig Damon lépett be a házba. Maga mögött kulccsal be is zárta az ajtót, kabátját meg ledobta.

-          Matt elhagyja a várost. – szólaltam meg egyből mikor bejött a nappaliba.

-          Miről beszélsz? – ráncolta össze a homlokát, majd odasétált egy asztalhoz, ahova le is ült.

-          Matt most hívott a telefonodon, hogy elhagyja a várost és majd később fog visszatérni. Ezt akartad elérni eddig is nem? – néztem dühös tekintettel rá. – Hogy elmenjen és a tiéd legyek már teljesen.

-          Eltaláltad. Nem is lenne baj. Felőlem elmehet, nekem nem fog hiányozni. Megnevelni se tudott, mert ugyan olyan idegesítő picsa vagy, mint eddig. Csak beléd szeretett. Azzal, pedig nem tudok semmit csinálni. – ajkait elhúzta oldalra, majd megvonta a vállát.

Erre semmit nem tudtam válaszolni, csak megforgattam a szemeim, és valahogyan könnyen eltudtam fogadni azt, hogy Matt elment innen. Hiányozni fog, de mivel azt mondta, hogy majd visszatér, akkor vissza is fog térni. Lepillantottam a kezeimre, amivel szórakozni kezdtem, ekkor pedig éreztem, hogy Damon tekintete rám szegeződik és ajkaira mosolyra húzódnak.  

-          Ugye nem bánod, hogy majd hozom ide a csajaim? – tette fel a kérdést.

-          Csajaid? Akiket megdugsz utána pedig megölöd őket? – vontam fel szemöldököm, majd a nevetés is kitört belőlem. – Ugyan kérlek. Ők is azért vannak veled, mert más választásuk nincs.

-          Uh. Te aztán össze tudod törni az ember szívét. – vett egy nagy levegőt. – De azzal te is tisztában vagy, hogy nem fogsz tőlem megszabadulni. Még így sem, megölni sem foglak. Az túl könnyű lenne.

-          Miért? – csúsztattam homlokomra a fejem, de tekintetét elkerültem.

-          Mert minden egyes fájdalmat, amit okoztál.. – hallgatott el, majd elővette a pisztolyt amivel tegnap többször is rálőttem. – Visszafogom egyenként.. – folytatta, de mikor ránéztem észrevettem, hogy az összes véres fagolyót sorba rakta ki az előtte lévő asztalra, plusz a fegyver mellé. – Adni. Minden egyes lövés, egy fájdalom. És ez a fájdalom még fájdalmasabb lesz, mint amit én éreztem tegnap este.

-          Nem teheted ezt velem. – keltem fel azonnal a kanapéról, kétségbeesetten, majd hirtelen ott teremt mellettem, és a fülemhez hajolt.

-          Miért ne tehetném meg veled? Vagy inkább szívjam ki minden csepp véred? – minden kis szót a fülembe suttogott, de én egyből elhúztam a fejem.

-          Hagyj békén. – feleltem dühösen, majd ott hagyva őt megindultam egyenesen az ajtóhoz amiben benne volt a kulcs, így volt alkalmam, hogy kimenjek.

-          Azonnal állj meg. – kiabálta, amitől egyből megtorpantam, de mikor megfordultam félelem futott át rajtam. Egy fegyver volt a kezében, amit felém tartva állt előttem. Már készen állt arra, hogy meghúzza a ravaszt, de még sem tette, hiszen ott álltam előtte tehetetlenül. Nem tudom miért nem képes arra, hogy egyszer megöljön. Azon kívül, hogy magának akar.

Megdug aztán utána meg is öl? Ez lenne a nagy terve? Azért ennél okosabb, ahogyan én ismerem őt.

-          Okos kislány. – felelte egészen halkan, majd ledobta a fegyvert a kanapéra és megindult felém. Mikor hátrálni kezdtem egyből utolért, és megragadva kezemet rángatott ki a ház előtti lévő kocsihoz.

-          Most mit csinálsz? – rántottam el a karom. – Anélkül is tudok menni, hogy rángatnál és fognád a kezem.

-          Elutazunk, és nem érdekel a véleményed. – újra megragadta a karom.

-          Mi? Nem mehetünk el. Nem hagyhatom itt Nate-et. – csattantam fel, majd mikor kinyitotta a kocsi ajtaját, belökött az első ülésre, ezután Ő is beült mellém, de úgy tett, mint aki meg sem halott volna.

-          Hallod ?! – kérdeztem hangosabban, mikor ott termett mellettem, de csak beindította a motort, és egyenesen elindultunk előre. 

-          Nem lesz semmi baja. Kapott vért tőlem. Meg fog gyógyulni és hamar hazaengedik, sőt megmondtam neki, hogy nem érsz rá. – felelte komor arccal, de csak rám sem nézett. 

-          Nem érek rá? Ennél jobbat nem tudtál volna kitalálni? – le sem vettem róla a szememet, majd megráztam a fejem, és elfordítottam a fejem oldalra ekkor pedig kinéztem az ablakon.

Itt kell hagynom mindent. Talán örökre? Azt nem csinálhatom.. Nem értem Damon-t. Matt elment a városból, akkor Ő minek akar engem elvinni innen? Még borzalmasabb lesz, mert vele kell mindig lennem, sőt kettesben.. Egy szűk kocsiban..? Vagy elmegyünk a hotelba ahol minden disznóságot fog velem művelni? Bele se merek gondolni mik járhatnak a fejében, de ahogy most látom nagyon idegesnek tűnik. Nem is baj.

Akkor indulás a nagy világba.. Vele. A szörnyeteggel.