16. fejezet. ღ Gond gond hátán.

Egy újabb borzalmas nap kezdődött el. Percek és az órák csak teltek, míg én az iskola padban ültem, külvilágot kizárva. Egyszerűen nem tudott kimenni a fejemből, hogy a legjobb barátnőm meghalt és hamarosan vámpírként fog visszatérni közénk. Nem tudom, hogy fogja elviselni, de bármennyire is megakartam ezt akadályozni sehogy sem tudtam. El kell viselnem, hiszen ez nem újdonság. Nem volt egyetlen olyan személy sem körülöttem aki normális ember volt.. Egyedül csak Nate. De őt nem akarom elveszíteni, hiszen más nem tud átsegíteni az ilyen nehéz időszakon sem. 

Hirtelen lettem figyelmes a hangos csengetésre. Ekkor magamhoz is tértem és láttam, hogy Chris furcsa, de mégis aggódó tekintettel figyel engem a mellettem lévő padnál. Talán túlságosan elmerültem a gondolataimban.

-          Minden rendben lesz Caroline-al. Damon vigyáz rá és remélem, hogy nem fog semmi hülyeséget csinálni. – felelte nyugtató hangon, mégis amikor megemlítette Damon nevét feltudtam robbanni volna a dühtől. 

-          Így is elég nagy hülyeséget csinált, amiben még te is benne voltál. – vágtam rá vissza.

-          Caroline máshogy nem épült volna fel, ha nem adott volna neki vért. Tényleg azt akartad, hogy inkább meghaljon? 

-          Nem, nem akartam, hogy meghaljon, de meghalt és most vámpírként fog visszatérni. – próbáltam magamat visszafogni, hiszen már tele volt az egész osztály, így nem akartam vele kiabálni.

Láttam, hogy éppen beleakar kezdeni az újabb mondandójába amikor hatalmas sikítás hallatszott a folyosóról. Egyszerre figyeltünk fel, mindenki  rohant ki, beleértve magamat és Christian-t is. Láttuk a folyosó végén a hatalmas tömeget, tanárokat egyben gyerekeket, bár egy lányt teljesen sokkos állapotban vitték el mellettünk. Chris-el csak egymásra néztünk, hiszen nem tudtuk mi lehet a probléma, de mikor befurakodtunk mi is a tömegbe csak kikerekedett szemekkel figyeltem azt a tanárt aki éppen most tartott nekünk volna órát. Mellkasán hatalmas karmolások voltak, körülötte vértócsa.
Alig hittem a szememnek, de a karmolások alapján rögtön megéreztem, hogy ez nem egyszerű gyilkosság volt, hiszen ez farkas lehetett. Farkas itt? Nem hinném, hogy képes lenne fényes nappal, gyerekkel teli suliba bejönni és megölni egy tanárt, de ez mégis megtörtént. 

Nem messze megláttam Hanna-t, aki amint észrevett engem rögtön elfordult és elrohant onnan. Egy szót sem szólva Chrisnek ott hagyva mindenkit mentem utána, hiszen tudom, hogy köze volt ehhez mind.

-          Elmondanád mi közöd van ehhez most? – kérdeztem tőle hirtelen amikor utolértem ekkor Ő rögtön megállt. Ahogy felém fordult láttam a félelmet az arcán, és nem úgy nézett ki, mintha Ő tette volna.

-          Hidd el, jobb ha te nem keveredsz ebbe bele. Így is túl sokat tudsz Damon-től. – mondta eléggé megijedve és úgy törődött velem, mintha nem akarta volna, hogy bajom legyen.

-          Én pedig csak akkor tudnék segíteni, ha elmondanád ki tette ezt nem csak hallgatnál magadban.

-          Törődj bele egyszer abba, hogy nem mondhat el mindent neked mindenki.! Nem fogok semmit mondani, hogy téged is bajba sodorjalak. Elég az én életemre vigyázni, nem kell még plusz ember a nyakamba. – mondta komor arccal én pedig csak meglepődve néztem őt, mert nem tudom miért nem akarta elmondani nekem. Így is tudok már mindent, nem okozna problémát.

-          Te sem tudtál eléggé vigyázni az életedre hiszen még a másik percben halott voltál. – vágtam vissza rá, amit nem szabadott volna, mert láttam rajta, hogy most előhoztam benne azt a rossz emléket amitől még rosszabbul érezheti magát.

-          Hanna.. Ne haragudj, nem akartam ezt mondani. – hiába kértem tőle bocsánatot ekkor már ott hagyott engem egyedül.. Nem tudom hova rohanhatott, de nem akartam egyedül lenni az üres folyosón, mert úgy érzem, hogy én lennék a következő akit megfognak ölni. 

Egész nap azzal zajlott, hogy mindenki pletykát. Egyre és egyre furcsább történeteket találtak ki a tanár halálával kapcsolatban és azt sem tudjuk, hogy ki lesz az új tanárunk aki fogja őt helyettesíteni. Tulajdonképpen nem is ezzel voltam elfoglalva, hanem hogy Hanna milyen bajba lehet.. Lehet fenyegeti valaki, vagy megint megakarja valaki ölni őt, mint a tanárunkat. Mostanában nagyon sokat töprengek egyéb dolgokon ezt Chris is észrevette. Alig alszom, eszem, teljesen elhanyagolom magam és mással foglalkozom, más életével, gondjaival. Talán igaza lehet Hanna-nak, bele kéne törődnöm abba, hogy nem mondhat el mindenki mindent, lehet az lenne a legjobb, de még sem lehetett. Nem engedhettem, hogy a barátaim miattam veszélybe legyenek.

Chris-el az volt az első dolgunk, hogy elmegyünk Damonhöz Caroline-t meglátogatni hátha felébredt már és az új bőrében próbál beilleszkedni. De csalódás ért minket, hiszen Caroline még mindig a kanapén feküdt és meg sem mozdult.. Reménykedtem benne, hogy még ma felkel és nem fogja Damon azt mondani hogy „nem sikerült, meghalt.”  Megegyeztünk, hogy ha holnap reggelig nem ébred fel akkor nem fogunk tovább várni, én pedig csak abban tudtam reménykedni, hogy talán lesz olyan szerencsénk, hogy felébred végre.
Egész nap ott ültem mellette, néha pedig csak járkáltam fel-alá a nappaliban. Chris sötétedés előtt haza ment, hiszen tanulnia kellett holnapi napra én pedig olyan állapotban voltam aki nem volt képes koncentrálni a tanulásra, hanem a legjobb barátnőjére kellett figyelni.

-          Megint mondjam azt, hogy haza kéne menned pihenni? Egész este nem lehetsz itt. – mondta Damon miközben egy poharat töltött tele whisky-vel és azt iszogatva sétált oda hozzám.

-          És akkor megint valami hülyeséget fogsz csinálni? Talán most megölöd, hogy azt higgyem soha többé nem fog felkelni? – kérdeztem tőle gúnyos hangnemben, Ő pedig homlokát ráncolva helyezte le a poharat a kis asztalra.

-          Te komolyan kinézed belőlem, hogy ilyet tennék a legjobb barátnőddel? – megköszörülve a torkát, karba tett kezekkel állt meg előttem. 

-          Elraboltál, majdnem megöltél, Matt-et elüldözted a városból, Caroline-nak vért adtál és miattad lett vámpír és hozzá rakom, hogy Christian miattad lett vámpír. – megböktem a mellkasát mosolyogva.

-          Először is kedves Nina. Christian haverodat nem változtattam át, lehet egy szörnyeteg vagyok, de nem változtatok kisfiúkat át ilyenné, mint én. Másodszor a drága Matt-et nem én üldöztem el. Talán belátta, hogy én sokkal jobban teljesítek az ágyban, mint Ő. – önelégült vigyor alakult ki az arcán, amitől én csak szemeimet forgatva vettem mély levegőt. Tipikus volt, ahogy viselkedett, egója pedig a fellegekben volt már.

-          Hát én pedig úgy érzem Ő nálad sokkal jobb volt.. És remélem nem lettem AIDS-es miattad, amiért annyi nőt megdugtál, mert akkor én foglak téged megölni.. Kikötözlek, egyenként levágom a kicsi kis ujjacskáidat, aztán szépen lassan a legfontosabb testrészedtől is megszabadulok amit a szádba fogok tömni. – mondatom végére már idegesebben meséltem el, hogy mit is fogok vele művelni, hiszen egyáltalán nem akartam, hogy bármit is elkapjak tőle, miután annyi nőt megdöngetett.

-          Ugyan már.. Ne mond azt, hogy nem élvezted amikor kikötözve dugtalak meg. – az az öntelt vigyor még ekkor sem tűnt el az arcáról, de amikor felhozta az első élményünket akkor belegondolva tényleg jó volt, csak ezt neki nem kellett tudnia.

-          Mekkora egy paraszt vagy. – már kínomban nevettem el magamat, hiszen tényleg kezdett már az agyamra menni.

-          Akkor alkalmazzam a Christian Grey módszert? Hát rendben. Mostantól akkor foglak megdugni amikor akarlak, nincs kifogás.

-          Még jó, hogy nem egy háremet csináltatsz ide. Meg vagy teljesen húzatva. – már a fejemet fogtam, de aztán rájöttem mit is mondott. Christian Grey? Nem is tudtam, hogy olvasta azt a könyvet ahol Ő szerepelt.

-          Imádom ahogy kéreted magad. – amikor felnéztem a padlóról már meleg leheletét érezhettem ajkaimon. Hirtelen olyan érzés öntött el, hogy úgy voltam vele most azonnal meg kell őt csókolnom, de nem tehettem. Nem adhattam meg magam megint Damon-nek, főleg ezek után nem.

Damon készült engem megcsókolni, mikor Caroline köhögni kezdett és ébredezni. Rögtön odatévedt mindkettőnknek a tekintete én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy végre felébredt és nem halt meg végleg. Nem igazán tetszett, hogy vámpír mégis örültem, hogy újra itt van köztünk.

-          Jól vagy? – ültem le mellé, miközben ébredező arcát figyeltem.

-          Persze, csak.. Nem igazán emlékszem semmire. Mi történt? – kérdezte fejét fogva, míg feljebb ült.

-          Hát valaki megölt, aztán. .  Vámpír lettél.

-          Vagyis lesz, ha vért iszik. – egészített ki Damon karba tett kezekkel.

-          Vámpír? – kérdezte nagy szemekkel én pedig csak bólintottam.

-          Akkor ez most jó vagy nem? – nevette el magát, de igazság szerint nem ilyen reagálásra számítottam. Én is halk nevetésbe törtem ki, hiszen örültem, hogy a történtek ellenére ilyen jól van.

-          Nem, ez egyáltalán nem jó. – rideg hang csendesített el minket mikor Derek jelent meg a nappaliba. Nagyon jól tudtam, hogy mire céloz ezzel, hiszen a vérfarkasok és a vámpírok sose voltak jó barátok.

-          Derek.. – suttogta Caroline, de Derek rá sem nézett inkább engem mért végig tekintetével.

-          Te velem jössz. Beszédem van veled. – mutatott rám. 

-          Szó sem lehet róla. – vágott közbe Damon. 

-          Damon, ezt már egyszer elintéztük. Ne akarj újabb bonyodalmakat.

-          Szerintem most nem ez a megfelelő alkalom a veszekedésre. Damon, vigyázz Caroline-ra, tanítsd meg mindenre én addig Derekkel elmegyek...Vagyis oda ahova vinni akar. – nagyot nyeltem, hisz nem tudtam mit akarhat tőlem. Így is elég bajban benne vagyok.

Damon csak egy bólintással válaszolt, Derekkel pedig csak csendben sétáltam ki a házból. Nem igazán mertem tőle semmit kérdezni, mert komor arcával is megtudott engem ijeszteni. Inkább csak beültünk mindketten fekete kocsijába, ami nagyon jól illet hozzá.

-          És most hova megyünk? – törtem meg a csendet.

-          A gimibe. Kiderítjük mi is történt valójában. – Derek a gázra taposott én pedig már többet nem is kérdeztem, hiszen egyértelmű volt a válasza.

Szerencsére senki nem tartózkodott az épületbe, de úgy éreztem nem igazán jó ötlet, hogy csak így betörünk ide. Nagy volt a csend, az egész épületben sötét volt, még éppen láttam hova is lépek. Igazából nem tudtam, hogy Derek hogyan is akarja kideríteni, hogy mi is történt, de ebből kiderül az is, hogy nem Ő tette.

-          Te ölted meg Caroline-t? – kérdeztem meg tőle hirtelen.

-          Nem.

-          Te ölted meg a tanárt? – tettem fel a második kérdést, hiszen biztosra akartam tudni.

-          Nem.

-          És Hanna-t?

-          Elég lesz mára a kérdésekből, nem is ezért jöttem ide. – mondta zsebre dugott kezekkel, de valamiért hittem neki. Olyan őszintén válaszolt, hogy más választásom nem volt csak hinni neki.

Nagyon ijesztő volt ilyenkor a gimi. Olyan volt mintha figyelt volna minket valaki, ezért azt sem vettem észre már milyen közel sétálok Derekhez. Karom az övéhez simult többször is,  és olyan volt mintha ha hozzászerettem volna bújni.

-          Ennyire vonzó vagyok? – felvont szemöldökkel tekintett rám, én pedig csak szememet megforgatva sétáltam tovább mellette. 

-          Csak kiráz a hideg ettől a helytől. – feleltem komoran, hamarosan pedig odaértünk arra a helyre ahol történt a gyilkosság. A vér foltok még mindig látszottak. Derek furcsán körül nézett én pedig azt sem tudtam miről van szó, de mielőtt megkérdezhettem volna rögtön választ adott.

-          Ismerős ez a szag.

-          Úgy érted felismered a vérfarkast aki tette? Ki az? – kérdeztem gyorsan és kíváncsian.

-          Nem tudom beazonosítani. Csak annyit tudok róla, hogy ismerem. Megjegyeztem már az illatát. – rám terelődött a tekintete, majd hirtelen elindult egyenesen előre. Lehet megérezte, honnan is jön az ismerős szag én pedig kérdés nélkül követtem őt.

Egészen levezetett engem az alagsorba, majd beléptünk abba a helységbe, ahol nagyon jól érezhette azt a bizonyos szagot hiszen ekkor meg is torpant. Éppen megakartam szólalni, amikor mutató ujját a számra tette.

-          Shh. Van itt valaki. – suttogta nekem egészen halkan én pedig csak bólintottam. Lassan távolodott el tőlem és amikor benézett az egyik sarokba Hanna ült ott, könnyes szemekkel és próbált minél halkabban sírni.

-          Hanna! – ejtettem ki a nevét, persze próbáltam halkan, majd odasiettem hozzá. Amikor közel húztam magamhoz, hogy megnyugtassam a kezemet vér lepte be. Hasán hatalmas seb volt, és ahogy láttam nagyon sok vért veszített.

-          Derek, azonnal be kell vinnünk a kórházba! Túl sok vért veszített, a végén még megfog halni. – mondtam aggódó tekintettel, de Derek még jobban megijesztett, mint Hanna. Nézésétől teljesen kirázott a hideg és tudtam, hogy nem igazán jelent jót.

-          Úgy érzem, hogy nem vagyunk egyedül. – suttogta, de amint meghallottam ezt rögtön felkeltem Hanna-val, hogy kitudjam őt vinni innen, de megtorpantam a sárgán  világító szempárral szembe és az éjszakai csendet egy hangos morgás hatalmába kerítette. 

15. fejezet. ღ Csodák még léteznek. Vagy mégsem?

Tudjátok mi az egyik legrosszabb dolog a világon? Amikor a legjobb barátnőtök, akire testvértként tekintetek, élet és halál közötti állapotban van. Valaki hisz abban, hogy képes lenne felépülni, valaki pedig azt mondja, hogy nincs esélye, hamarosan halott lesz. De az igaz barátnők végsőkig kitartanak egymás mellett, ami hihetetlenül jó dolog az életben.  Ha hiszünk még abban, hogy csodák léteznek, akkor én biztos leszek abban, hogy Caroline fel fog épülni és megint egy életvidám, mosolygós, néha bolond lány lesz belőle újra, akire legjobb barátnőként tekinthetek és persze testvérként. Legjobb testvérre a világon.

Az óra hamarosan üti az éjfélt én pedig még mindig idegesen és türelmetlenül ültem a folyóson. Caroline állapota veszélybe van, annyira komolyak a sérülései, hogy az orvosok már két órája azt fontolgatják, hogyan is lehetne őt életben tartani. Sok vért veszített, a sebei pedig.. Nem találok hozzá megfelelő szót. Szinte széttépte valaki a testét, ami még megmenthető volt. Tudomásom szerint. Damon egész este mellettem volt. Minden percben amikor egy orvos vagy nővér ment el mellettünk akik Caroline ápolták Damon nem hagyta elmenni egy szó nélkül őket, mindig megkérdezte, hogy van vagy javult-e végre az állapota. Én nem voltam képes az orvosok szemébe nézni ahol szinte már láttam a szomorúságot és a rossz híreket amik fogadtak volna.

-          Tessék. Gondoltam jól fog jönni. – Damon egy pohár forró teát nyújtott át nekem, amit egy automata gépből vett. Igazán jól esett most tényleg valami, hiszen gyomrom görcsben állt, de ez végre megtudott nyugtatni.

-          Még mindig semmi. Igaz? – néztem rá már kisírt szemekkel, hiszen jól tudtam, hogy akárhányszor is beszélt az orvosokkal, semelyik nem tudott egy jó hírt sem mondani.

-          Amint jó hírt kapok rögtön szólnék, de jobb lenne, ha haza mennél én pedig itt maradok és vigyázok rá nehogy Derek újabb akcióba lendüljön esetleg és most ténylegesen végezzen vele. – szemeiben szinte az apai szigorúság látszódott, de igaza volt. Fáradt voltam és idegileg egy roncs, mégsem hagyhattam itt Caroline-t.

-          Csak tudnám miért tette.. Nem értem. Először Hanna, aztán Caroline? Egyáltalán Hanna hogy élte túl, ha előtted elvérzett? És Caroline túl fogja élni? – hirtelen elég sok kérdés sorakozott fel előttem, sőt Damon arcán ahogy láttam Ő sem tudta mindegyikre a választ. Csak inkább elgondolkozott.

Hirtelen nagy csend lett közöttünk. Bár körülöttünk eléggé nyüzsögtek  az emberek még ilyenkor is. Fejembe folyamatosan ez a három kérdés járt, amit legutóbb feltettem Damonnek. Nem hittem volna, hogy Derek ilyenre lenne képes, sőt.. Attól, hogy vérfarkas talán még normális is, de úgy hiszem, ha most Caroline-al elbánt én leszek a következő.

Ahogy a teát iszogattam, megjött Christian is. Először nem is tudtam, hogy mi a fenét keres itt vagy egyáltalán honnan tudta, hogy Caroline itt van bent a kórházban, de ahogy megláttam őt inkább csak halovány mosoly keletkezett az arcomon, hiszen örültem, hogy itt van. Lehet szakítottunk és eléggé rosszul bántunk egymással, de attól függetlenül még fontosnak tartottuk egymást.
- Amint megkaptam az üzenetet rohantam is ide. Caroline? Mi van vele? – amint odaért hozzánk zihálva nézett először Damon-re, majd rajtam akadt meg utoljára a szeme. Én csak lassan felkeltem, hogy szemtől szembe legyek vele, de nem igazán tudtam, hogy elkezdeni. Rögtön Caroline szétmarcangolt teste jutott hirtelen az eszembe..
- Christian.. – hangom hirtelen elcsuklott, majd zokogásba törtem ki. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, de Chris megoldotta a problémát. Jó erősen karjaiba zárt, míg én elfogadva ölelést bújtam oda hozzá.

-          Minden rendben lesz, ne aggódj. Caroline egy erős lány és kifogja bírni. – suttogta a szavakat a fülembe, hangja eléggé nyugtató volt. Keze fel-le siklott hátamon, amitől megborzongtam, de hittem neki. Irigyeltem, hogy ennyire magabiztos és, hisz abban, hogy Caroline túléli. Én hozzá képest csak egy hisztis, liba vagyok kinek csak egy kérdés jár a fejemben; „Túlfogja egyáltalán ezt az egészet élni?” 

-          Visszafog hozzánk térni egészségesként. Aki mindig megment téged tőlem és a hülyeségeimtől. – kezébe vette az arcomat én pedig csak könnybe lábadt szemekkel nevettem el magamat halkan, hiszen eszembe jutott mit meg nem tett értem.

-          Chris, jobb lenne, ha haza vinnéd. Rám nem hallgat és egyáltalán nem akar haza menni pedig nem ártana neki egy kis pihenés. – mondta Damon felkelve a székből, én pedig rögtön elkomorodtam.

-          Miért akarsz ennyire haza küldeni?! Akarsz vele valamit csinálni?! – tört ki belőlem hangosan, mert Damonbe se tudtam már megbízni. Lehet összejátszik Derekkel, hogy ennyire haza akar engem küldeni, hogy kettesben legyen vele? Vagy csak a sok idegességtől őrültem meg teljesen?

-          Mi? Dehogy! Csak azt akarom, hogy kipihend magad végre. – magyarázta Damon értetlenkedve, de nekem ez egyáltalán nem felelt meg.

-          Nem! Nem! – szinte kiabáltam, amitől mindenki minket figyelt, de könnyeim megállás nélkül potyogtak.

-          Igaza van Damonnek. Haza kísérlek és, ha szeretnéd melletted maradok egész este. Holnap iskola után rögtön jövünk ide,  EGYÜTT, oké? – azt a bizonyos szót, amikor kiejtette, hogy együtt, elég jól kihangsúlyozva csak megakadt rajta a tekintetem, hiszen elég régen mondott is olyat, hogy „Együtt”.

Nem bíztam Damonben. Lehet megbolondított a fáradtság és az idegeskedés, de éreztem, hogy valamire készül amit nem igazán akar nekem megmondani és az érzéseimben hinni szoktam, hiszen eddig minden úgy sült el, ahogy hittem/éreztem.

Christian amint haza vitt rögtön ágyba is bújtatott. Nem engedte, hogy fent maradjak, sírjak, egyek, igyak, lezuhanyozzak. Egyenesen csak vezetett engem az ágyba mintha egy depressziós lány lennék akire, folyamatosan vigyázni kellene.

-          Itt maradsz. És nem fogsz elmászkálni az éjszaka közepén sehova megértetted? Egészen reggelig itt leszek és figyelni foglak téged nehogy ellenállj a parancsaimnak. – Christian hiába volt szigorú hozzám láttam az elbújó mosolyt szája sarkában ami még engem is megmosolyogtatott. Régen volt velem ilyen törődő mégis most valahogy még sem utasítottam őt vissza. Jól esett, hogy így bánik velem.  

-          De akkor reggel ne kelts korán. Nem érdekel, ha elfogok késni a suliból. – mondtam nyűgösen már szinte viccesen. Nem tudtam hirtelen mi történt velem, hogy miért mosolygok, mint egy tejbe tök.

-          Együtt elmegyünk, elviszlek kocsival. Amit már megjavítottak, hiszen Damon miatt összetört a eleje amikor belé mentél. – arcomat megsimítva újabb emléket hozott elő bennem..

Az éjjel folyamatosan forgolódtam. Soha nem aludtam ilyen rosszul, nem mintha aludtam volna inkább hol a plafont néztem, hol pedig a szobának a vak sötétségébe bámultam, de ez a sötétség nem tartott sokáig.
Ám, mikor a konyhába léptem nem láttam ott senkit. Lehet Christian hagyta felkapcsolva a villanyt, amikor keresett valamit aztán hirtelen elaludt. Csak szememet forgattam a lustaságán.

Hatalmas villámok megvilágították a szobámat, amit ugyanakkora dörgések követtek. Hirtelen összehúztam magam, hiszen eléggé egyedül éreztem magam. Olyan volt, mintha egészen egyedül lennék a lakásba Christian pedig sehol. Lassan felkeltem az ágyból ám a vihar fokozódott. Amikor kiléptem a szobámból lent a konyhában a villany égett, de amint megpillantottam Christian-t ahogy a kanapén ülve mély álomba van csak felvont szemöldökkel néztem körbe.

-          Chris, nem kéne néha arra gondolni… - alig tudtam a mondatot befejezni mivel besétáltam a nappali Chris sehol sem volt. Nem tudom, hogy most szórakozott-e velem vagy tényleg eltűnt és van valami esetleg valami a házban, de egyre jobban kezdett megijeszteni a mostani helyzet.

Hirtelen hatalmas sikításban törtem ki, amikor valami hangos csörömpölést hallottam meg a konyhában. Kezdtem egyre jobban félni, de a konyhába ahogy beértem csak egy követ láttam meg a padlón, mellette üveg darabok. Valaki betörte az ablakot és nem tudtam hogyan lehetséges ez, hiszen az konyha ablak az udvar fele néz, ami kezdett egyre  furcsább lenni, hiszen egyáltalán nem tudtam ki juthatott be az udvarunkba.

Kisétálva a teraszra az éj csendes lett. Előbb még hatalmas vihar volt, mostanra pedig valahogy minden csendessé vált. Körbe néztem a sötét és nagy udvaron ahol senkit nem láttam inkább csak a szél süvítésétől rázott ki a hideg.

Ijesztő volt és nagyon féltem. Minden egyre és egyre furcsábbá vált. Ki sem mertem lépni a házból, de valami mégis arra késztetett, hogy tegyem meg hiszen ezt kellett tennem. Kötelező volt. Néma csendet hamarosan hangos morgás törte meg. Magam előtt nem messze sárga szemeket láttam, majd a fényre kilépő alak egy hatalmas fekete farkas volt, aki egyenesen rám vicsorgott.éreztem, hogy lábaim a földbe gyökereznek, ám mikor a farkas felém kezdett futni, hirtelen megtudtam mozdulni, de ahogy beértem a konyhába és azon átakartam futni egy üvegszilánk állt bele a talpamba amitől földre estem felkiáltva a fájdalomtól. Kétségbe esetten próbáltam valahogy elmenni, elmenekülni, de mielőtt sikerült volna a hatalmas farkas betörve az ajtót egyenesen rám ugrott vicsorgó fogaival és éles karmaival.

Egy újabb szörnyű álom, egy újabb szörnyű este. Megszoktam már, de valahogy most más volt. Nem riadtam fel, csak a szemeim nyíltak ki éppen időben. Nem akartam megtapasztalni milyen, ha szétmarcangol engem egy vérfarkas aminek nem igazán örültem volna.

Láttam az órán, hogy 7 óra. Ideje volt kelnem, hiszen Chrisnek megígértem, hogy nem fogok elkésni a suliból és depi nélkül mindent végig fogok csinálni utána pedig rögtön indulok Carolinehoz.

-          Kész vagyok. Indulhatunk? – kérdeztem Chris-től aki már az ajtónál várt, kocsi kulcsokkal játszadozva.

-          Gyönyörű vagy, mint mindig. – mondta mosolyogva, de én csak szememet forgatva léptem ki a házból és egyenesen kocsijához mentem. Most valahogy tényleg elment a kedvem, hogy a bókolásait hallgassam és tudja, hogy ha nem válaszolok rájuk szerintem jobb, ha hozzám sem szól.

-          Megint azzal a fekete farkassal álmodtam. – szólaltam meg hirtelen miközben az iskola felé haladtunk. 

-          Mi? Milyen fekete farkas? – kérdezte értetlenkedve és úgy nézett rám, mintha valami beteges ember lennék.

-          Egyszer már álmodtam vele. De akkor Damon-re támadott rá.. Én pedig kettőjük között voltam, olyan volt mintha engem akart volna védeni és Damon-t pedig elakarta tüntetni a képből. – magyaráztam neki visszagondolva arra az álomra hiszen tisztán emlékeztem rá, mégis Ő nem értette ezt az egész dolgot. Miért is értené.. Hiszen nem Ő álmodik ilyen dolgokkal.

-          És most? Mi volt? Megint elakarta Damon-t távolítani? Vagy most én voltam a soros? – kíváncsiskodott Chris, én pedig nagyot sóhajtottam.

-          Én. Én voltam most a soros, engem támadott meg, engem akart megölni. Nem értem, hogy miért. – mondtam neki hajamba túrva, de Ő most sem hagyott fel kérdéseivel.

-          Biztos, hogy ugyan az a farkas volt? Mint amivel legelőször álmodtál?

-          Igen. Az volt, és kezdenek ezek az álmok egyre rosszabbodni. Kitudja mi lesz ennek a vége, lehet diliházba kötök, majd ki. – néztem ki az ablakon dolgokon elgondolkodva. Volt olyan érzéseim, hogy ez az álom csak kezdet és sokkal több, rosszabb fog rám várni az életben ami hamarosan bekövetkezik.  

Hamar eltelt a mai nap, mint ahogy gondoltam. Igaz, hogy nehéz volt kibírni mégis a tanárok voltak olyan kedvesek és megértették a problémát ezért előbb engedtek el engem a suliból. Nem is mentem haza, csak egyenesen a kórház felé gyalog, hiszen Chrisnek még órája volt és nem is tudott arról, hogy én elmehettem előbb.
Hanna újra megjelent a suliban. De nem mentem oda hozzá és Ő sem jött oda hozzám. Nem ismert ezért jobb is, hiszen akármennyire is akartam vele beszélni a történtekről nem ment. Nem voltam rá képes és ez szerintem jobb volt. Nem akartam tovább bonyolítani a dolgot.

Amikor a kórházba értem alig vártam, hogy végre láthassam Caroline-t, akihez tudomásom szerint már beengedhetnek.  

Hamarosan ott is voltam a szobájánál amikor a folyosó elején ahol megálltam hirtelen Dereket láttam meg ahogy Caroline szobájából jött ki. Szerencsére nem látott meg és nem is az én irányomba jött, de megijedtem, hiszen nem tudtam mit keresett itt és azt mondta Damon, hogy nem fogja itt hagyni egyedül, mégis megtette. Kíváncsi voltam, hogy mit csinálhatott ott ezért kezdtem őt követni, hátha megtudom állítani őt és kérdőre tudom vonni. Ahogy elhaladtam a szoba előtt láttam, hogy Caroline-nak semmi baja nem volt, lehet csak az orvosok avatkoztak közbe ezért Derek nem tudta teljesíteni a kis tervét amit kieszelt.

Amint kiértem a folyosóról láttam, hogy éppen akkor fordul el balra, ahova ugyan úgy követtem. Nem akartam őt elveszíteni ezért muszáj volt odáig elfutnám, ám mikor én is balra fordultam senkit nem láttam. Üres volt az egész helység ahol éppen voltam.

-          Elárulnád miért követsz te engem? – szólalt meg hirtelen Derek a hátam mögül, sebre tett kezekkel, halál nyugodtan mintha semmit nem tett volna.

-          Te meg elárulnád nekem azt, hogy mi a francot kerestél Caroline-nál? – miközben feltettem a kérdést lassan fel is fordultam, de ijesztő szemeitől eléggé megijedtem. Olyat éreztem, mint Mattnél. Mintha felakart volna engem falni szemeivel.

-          Talán nem szabad meglátogatnom a barátnőmet? Vagy talán féltékeny vagy? – kérdezte meg tőlem csak egyszerűen én pedig nem tudtam erre mit is mondani. Elkezdtem dadogni és ez eléggé kínos pillanat volt, hiszen úgy hangzott mintha igaza lett volna, pedig téved. Nem vagyok féltékeny.

-          Barátnődet? Képes vagy azok után így hívni, hogy majdnem megölted?! – kérdeztem dühösen, Ő rajta pedig hatalmas meglepődést láttam.

-          Neked mi bajod van? Egyáltalán nem akartam megölni őt. – elnevette magát szavai után én pedig még kínosabb helyzetbe éreztem magamat. Persze a legkönnyebb módszer az volt, hogy letagadja.  

-          Végre, hogy megtaláltalak. Hol a fenébe voltál?! Azt hittem a suliba leszel ezért is mentem oda volna érted, mielőtt elindulunk a kórházba! -  szólt rám idegesen Damon és egy percre sem tudott lenyugodni, teljesen meg volt őrülve mikor megjelent mellettünk hirtelen.

-          Előbb elengedtek ezért jöttem ide. De mi a baj? – kérdeztem Derekre nem odafigyelve aki már türelmetlenül várta, hogy Damon neki kezdjen mondandójának.

-          Szóval tegnap este amikor elmentél Carolinenak vámpír vért adtam, amitől nagyjából meggyógyult, de azt ugye tudod, hogy ha meghal akkor vámpír lesz? – magyarázta el, amitől még dühösebb lettem, hiszen egyáltalán nem engedtem volna, hogy ilyet tegyen még, ha meg is gyógyult volna tőle. Most már értem miért akarta, hogy elmenjek.

-          Hogy mit csináltál?! Damon, normálisan vagy?! És, ha meghal mi lesz vele?! Ő is olyan szörnyeteg lesz, mint amilyen te vagy, meg amilyen te is. Csak te más értelembe. – mondtam Derekre nézve aki még nálam is dühösebb volt.

      -    Figyelj már rám! Ez a legnagyobb probléma, hogy Caroline meghalt.

14. fejezet. ღ A múlt.

- Damon szemszöge. (Visszaemlékezés.) –

Minden ember számára az élet igazságtalan. Minden embertől az élet akkor vesz el fontos embereket amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk. Ilyen az élet, semmit nem tudunk tenni ellenne. Még én sem. Akárhányszor próbálkoztam mégis győzedelmeskedett felettem.

Még a szerelemben is csalódást okozott nekem. A legnagyobb csalódást amit valaha áttudtam élni az életben.

Hűvös egy éjszaka volt. Két erdő közötti úton feküdtem, magam elé meredve a csillagokat fürkészve. Gondolatimat jó messzire elhessegettem, hogy még véletlenül se jöjjön szóba semmilyen érzelem, esetleg a múltban történt dolgok. Néma csend vett engem körül, csak a tücskök ciripelése zavarta meg néha néha a csendet. Márpedig nem az volt az egyetlen ami felkeltette a figyelmemet. Nem messze épp, hogy rátudtam tekinteni arra az autóra ami felém közeledett, de az út szélén leparkolt. Én sejtettem, hogy megint egy idegesítő nő aki azért aggódik, hogy is vagyok. Felkeltem, mert előre tudtam mi fog várni. „Mi történt? Nem esett baja?” Nem értem, hogy az embereknek mi köze van az én életemhez.

Amikor láttam, hogy nyílik a kocsi ajtó csak szememet forgattam, de megdöbbentett a látvány, hogy a lány aki kiszállt a kocsiból még csak észre sem vett. Minden fele fordult, mintha nem tudná merre van, de hallottam, hogy sírt.

-          Esetleg valami gond van? – amikor megszólítottam pördült egyet felém, hisz én hirtelen voltam ott mögötte, még sejtelme se volt. Szőke fürtjei a vállára hullottak, kék szemei pedig könnyesek voltak, és ajkai remegtek, mintha félt volna valamitől.

-          Semmi, nincs semmi. – törölgette a könnyeit amik arcán csordultak végig, de én csak aprót mosolyogtam. Gyönyörű lány volt, szinte mindene elcsábított engem rögtön.

-          Nem úgy tűnik, de ha nem akarsz róla beszélni nem muszáj. – emeltem fel kezeimet beleegyezés képpen amire Ő csak felvont szemöldökkel szipogott.

-          Mit keresel itt majdnem az éjszaka közepén? – kérdezte halkan.

-          Én is kérdezhetném ugyan ezt tőled. – karba tett kezekkel mosolyogtam rá, de meglepően Ő is elmosolyodott. – Damon vagyok. – tettem hozzá.

-          Hanna. – súgta szinte a nevét, lehajtott fejjel. Mutató ujjamat állára simítottam, hogy feltudjam emelni fejét, és úgy fürkésszem csodálatra méltó szemeit.

- Napjainkban. –

-          Legalább neki, nem okoztál balesetet, mint nekem. – hümmögött egyet Nina, amin csak fejemet rázva vigyorodtam el.

-          Nálad nem éppen az volt a szándékom, hogy balesetet okozzak. Csak így alakult. – vontam könnyedén vállat, mint akit nem érdekelnek a történtek, Nina pedig csak szemeit forgatva tekintett a falra. 

Muszáj volt Nina-nak elmesélnem ami velem és Hanna-val történt, mert tudtam, hogy máshogy nem fogja megérteni. Vagy hisz nekem, vagy nem. De ha vérfarkasról, és vámpírról szóló dolgokat is elhitte ez sem lesz akadály. 

-          És utána mi volt? – kíváncsiskodott Nina, én pedig csak egyet sóhajtva gondoltam vissza a múltban történtekre. 

-          Nem beszélgettünk sokat. Hagytam inkább menni, bár azt megtudtam, hogy azért volt szomorú, mert szakított a pasijával. – diadalmas mosoly került arcomra.

-          És te ennek örömére megakartad szerezni magadnak. – vágta rá.

-          Így van, bár nem volt nehéz. Ugye te is rájöttél mennyire ellenállhatatlan vagyok.

-          Inkább folytasd és ne az egódat növeljük. – mondta nevetve, míg én csak beleegyezően bólintottam.

- Visszaemlékezés. –

-          Egy pohár whisky-t jéggel. – mondtam a csaposnak, aki most hozza, majd ki a 3. pohár whisky-t. Szerettem, hogy vámpír vagyok, mert nem tudtam teljesen leinni magam, akárhány pohár alkoholt is kérnék.

Csak ültem egy magamban, magam elé meredve miközben hamarosan meg is kaptam a rendelt italomat amit lassanként kezdtem kortyolgatni. Néha néha az estéről is beugrott az a szőke hajú lány, aki teljesen megfogott. És pont jól jött, hogy nincs barátja, hiszen itt lesz, majd az alkalom, hogy enyém lehessen.

Percekkel később meg is pillantottam őt a bár bejáratánál, és tekintetünk azonnal összeakadt. Kicsit láttam rajta, hogy megszeppent, de én ettől csak vigyorogni tudtam.

-          Hát te? – szólítottam le amikor odaültem mellém a pulthoz. – Hé, csapos. A szépségnek is hozzon valamit. – mondtam a csaposnak aki egy bólintással válaszolt.

-          Leakarsz itatni? – felvonta a szemöldökét, majd kis mosoly alakult az arcán.

-          Nem áll szándékomban, de ha már én is iszok, igyál te is velem. – kacsintottam egyet, Ő pedig elpirulva fordult a bár felé.

-          Nem otthon kéne lenned? Holnap, ha jól tudom iskola. – gúnyos vigyort faragtam az arcomra, amin csak hangosan felnevetett.

-          Nem tartozom a jó kislányok közé akik folyamatosan tanulnak és korán fekszenek le, hogy másnap kipihenten felkeljenek. – vont vállat, majd a megkapott italát húzta le. Tetszettek az ilyen lányok akik ennyire könnyen éltek, semmi szigorú szabályok között. És még az tetszik Hanna-ban, hogy egyszerű lány aki szeret szórakozni.

-          Jól teszed. Azok a lányok unalmas. – mutattam rá pohárral a kezembe. – De van köztük pár jó csaj akik játsszák a jó kislányt miközben legbelül kalandra vágynak.

-          Ilyen voltam régen én is. – bólintott egyet és apró sóhaj kúszott ki ajkai közül. Ezen csak szemöldökömet vontam fel, majd közelebb férkőzve hozzá cirógattam meg selymes bőrét arcán.

-          És mikor volt ez? – kíváncsian figyeltem.

-          Amikor még az exemmel jártam. – megforgatta a szemeit, de éreztem, hogy nem szeretne róla beszélni, ezért úgy láttam, hogy inkább hagyom a témát.

-          Mi lenne, ha most haza kísérnélek? Reggel pedig a suliba kísérnélek el. – mosoly szaladt az arcomra ami folyamatosan szélesedett a beleegyező bólintásától.

-          Jó ötlet. – felelte, majd mindketten felkeltünk a pulttól és a kijárat felé vettük az irányt. Fizetni nem kellett, hiszen megigéztem a csapost, hogy most sok ingyen italt kapjak, mert rám fért és nincs is pénzem.

Hanna mellett sétáltam egészen szorosan miközben követtem minden egyes lépését, hisz nem tudtam merre is lakik. De, ha végre meglátom bármikor megtudom látogatni, akár megfigyelni, biztonságba tartani. Hosszú perceken át beszélgettünk, mindketten sokat nevettünk, ezalatt a rövid idő alatt egyre jobban kezdtem őt megkedvelni. Szívverését egészen haza felé hallgattam. Akárhányszor megérintettem vagy csak egy bókkal leptem meg szívverése az átlagnál is gyorsabbá vált.

Lassacskán Hanna háza elé értünk ahol a teraszra felsétálva álltunk meg mindketten egymással szembe fordulva. Egy szót sem tudtam kinyögni, csak csodálatos szemeit fürkésztem, míg Ő csak pirulva figyelte minden egyes mozdulatomat.

-          Hát köszönöm, hogy haza kísértél. – törte meg a kínos csendet, majd búcsúzás képpen arcomon érezhettem dús ajkait amivel csókot nyomott rá.

-          Öröm volt téged haza kísérni. – megfogtam az egyik kezét, és kézfejére nyomtam forró csókot.

Másnap reggel olyan korán keltem ahogy csak tudtam. Minél hamarabb akartam elkészülni, hogy időben érjek oda Hanna háza elé. Az volt a legrosszabb, hogy sokat kellett várnom, mert gyorsan kész lettem. Egy whisky társaságában járkáltam a nappali közepén, közben órát figyeltem minden egyes percben, így lassabbnak is tűnt az idő.

Sohasem akartam ilyen pontos lenni egy lány kedvéért sem, de Hanna ebben az esetben más. Tényleg úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok belé, de ezt magamnak sem akartam bevallani, hisz életemben egyszer sem voltam igazán szerelmes egy lányba sem. 

Hosszú gondolkodás alatt elment az idő is. Ideje volt Hanna-ért indulnom. Igaz, hogy sem kocsival, sem gyalog nem volt kedvem ott lenni, hisz minél hamarabb látni akartam ezért csak egy suhanással termettem ajtójuk előtt. Telefonomon meglesve az időt láttam, hogy még kicsit korán van, de legalább jobban körül tudok nézni a házukba. Valamiért félénken nyomtam meg a csengőt, közben izgultam. Nem tudom mi ütött belém, de amikor az ajtó kinyílt ott állt előttem Hanna. Még gyönyörűbb volt, mint tegnap.

-          Damon, hát te? Ilyen korán itt vagy már? – kérdezte nevetve, majd ajtót kitárva lépett el az útból. – Gyere csak be. – mosolygott rám kedvesen.

-          Tudom, tudom hogy korán jöttem. – elnevettem magam, de meg is vakartam tarkómat amikor zavarba kerültem. Amikor Hanna azt mondta menjek be rögtön elmosolyodtam, és küszöbre pillantva léptem át ekkor már bent is voltam a lakásban.

-          Felugrok a cuccaimért, te addig helyezd magad kényelembe. Ha esetleg kérsz valamit inni a szüleim a konyhába vannak. Menj, ismerkedj meg velük. – megsimogatta a vállamat ekkor fel is rohant az emeltre míg én nagyot nyelve lépkedtem a konyhába ahol Hanna szüleit pillantottam meg. Apja egy pohár kávé mellett olvasgatott az asztalnál, míg az anyja a koszos tányérokat mosogatta már kora reggel.

-          Jó napot. – köszöntem először komor arccal.

-          Damon? – kérdezte Hanna anyukája mosolyogva aki vizes kezét megtörölve sétált oda hozzám.

-          Én lennék. – bólintottam, majd mosoly kúszott az arcomra a kedves fogattatástól.

-          Hanna sokat mesélt már rólad. Éppenséggel tegnap este. – felelte, majd felvont szemöldökkel vigyorodtam el.

-          Igazán? Jó ezt tudni. – suttogtam már majdnem magamban, de ekkor Hanna érkezett be a konyhába.

-          Készen vagyok, indulhatunk. – néztünk egymás szemeibe és egyet bólintottam válasz képpen.

-          Menjetek csak. Nem tartalak fel titeket. – válaszolta Hanna anyja, majd amikor elköszöntünk már el is hagytuk a házat.

-          Apukád nem igen nézett rám szép szemekkel. – megköszörülve torkomat pillantottam Hanna-ra aki csak egyet sóhajtott.

-          Azt mondta, hogy egy ideig hagyjak fel a pasizással. – mosolyodott el.

-          Szóval azt gondolja, hogy én a pasid vagyok? – elégedett vigyor kúszott az arcomra, Ő pedig oldalba bökve nevette el magát.

-          Nem tudom, de most hagyjuk a pasi témát. – megrázta a fejét, én pedig lassan derekára csúsztattam kezemet.

-          Szabad? – kérdeztem mielőtt még pofon vágna amiért olyan helyekre teszem a kezem ami nála tilos.

-          Neked szabad. – elpirulva bólintott. Sajnos hamar ott voltunk az iskola előtt, de épp hogy beértünk. Még olyan korán volt amikor odaértem hozzá, mégis ha vele vagyok repül az idő.

-          Akkor.. Majd találkozunk. – engedtem el az iskolára pillantva ahol éppen most csöngettek be. – Siess, nehogy elkéss. – megsimítottam az arcát mosollyal az arcomon, míg Ő egyet bólintott. Tekintetem ajkaira terelődött, sőt le sem tudtam róla venni és tudtam, hogy most itt az alkalom, hogy végre megtehessem amit már találkozásunk óta megakartam.

-          Hanna, gyere. – Hanna egyik barátnője rontott közénk, de amikor észrevette mire is készültünk azonnal elpirult zavarában. – Jézusom, nem akartalak titeket megzavarni. – mosolyodott el.

-          Nem zavartál meg minket. – vágtuk rá egyszerre Hanna-val.

-          Nos, akkor én megyek is. – megköszörültem a torkom és egyenként pillantottam mindkettőjükre. – Délután még találkozunk, ígérem. – kacsintottam egyet és már ott sem voltam.

Utálom az ilyet. Pont mindig akkor tudnak megzavarni amikor a legfontosabb dolgot akarom megtenni az életemben. Örülök, hogy Hanna is úgy érez, mint én iránta. Mert akkor nem akart volna megcsókolni. Csak nem tudom, hogyan érhetem el újra, mert ha délután újra odamegyek az apjától biztos kapok egy jó fej mosást. Ezért úgy gondoltam most megyek fel a szobájába mindenki tudta nélkül, délután pedig meglepem.

Amikor odasuhantam a szobájába, próbáltam minél halkabban lenni, hisz nem akartam, hogy a szülei gyanakodjanak. De úgy hallottam, hogy néma csend van a lakásban ami azt jelentette, hogy dolgozni vannak vagy csak vásárolni mentek.

Délutánig próbáltam magamat elfoglalni ami sikeresen ment, hisz egész érdekes, furcsa dolgokat találtam a szobájába amivel elfoglaltam magam. Órákkal később az ablakon megpillantottam Hanna-t aki most fordult be az utcába. Próbáltam meglepni valamivel, és be is ugrott egy ötlet amitől csak vigyor kúszott az arcomra. Fürdőbe besétálva megnyitottam a zuhany kabinba a vizet, és földre dobva ruháimat álltam be a zuhany alá. Jó érzés volt ahogy az forró vízcseppek végigfolytak a testem minden kis részén, és égette a bőrömet is jólesően.

Hallottam ahogyan kinyílik a bejárati ajtó, és ekkor tudtam, hogy Hanna érkezett meg. Lépteket egyre tisztábban hallottam ahogyan közelednek felfelé a fürdőhöz. Biztos nem tudta ki van a fürdőben, de végre itt van az alkalom, hogy együtt zuhanyozhassunk. Amikor a fürdőszoba ajtó nyílt ki, kiléptem a kabinból, hisz ott bent épp, hogy nem láttam rá az ajtóra.

-          Végre itthon vagy.. – suttogtam vágyakozó hangon, és vizes testemmel egyre közelebb sétáltam az ajtóhoz, de az anyját láttam meg az ajtóban mögötte pedig Hanna-t. Azonnal elállt a lélegzetem és egy szót sem tudtam kinyögni. Hanna anyja kikerekedett szemekkel és tátott szájjal mért engem végig, míg Hanna csak elpirulva takarta el anyukája szemeit.

-          Inkább jobb, ha lemész. – mondta neki Hanna elmosolyodva, majd a fürdőből kivezette.

-          Adtam volna neki egy törülközőt, ne álljon ott egy száll semmiben, még a végén megfázik. – ennyit hallottam még, de ezen csak elnevettem magam miközben Hanna visszajött.

-          Normális vagy? És, ha apám jött volna be? Simán megölt volna. – mondta nevetve.

-          Anyádnak is tetszett a látvány. – vont vállat. – Fogadok azért, mert ekkora nincs apádnak sem. – mutattam lefele.

-          Vettem a célzást, de jobb, ha ezt magad köré tekered. – teljesen vörös arccal nyújtottam felém egy törülközőt.

-          Miért? – felvontam a szemöldököm. – Nem tetszem így? – közeledtem felé, majd derekára téve kezeimet magamhoz húztam őt, és ekkor testünk teljesen összesimult. Ruhája vizes lett, mivel még az én testem sem száradt meg. – És amúgy is van egy befejezetlen ügyünk. – suttogtam, ekkor már ajkaimmal az övet súroltam, de nem tudott várni és ajkaink hatalmas, forró vadsággal tapadtak össze.

-          Napjainkban. –

Nina csak nevetve borult az ágyra, és abba sem tudta hagyni egy percre. A mese végét hallva szinte már sírt a nevetéstől, de ettől már én sem bírtam ki, hogy ne nevessem magam el.

-          Esküszöm, sajnálom Hanna anyukáját. – mondta nevetve, ekkor Maya Nina kutyája futott be a szobába, hisz biztos őt is zavarta már ez a hangos nevetés.

-          A kutyád sem bírja. – szóltam Nina-ra, aki szemeit megtörölve próbálta visszafojtani a nevetését.

-          Nincs még ilyen történeted? Esküszöm végighallgatom egész éjszaka. – felelte kuncogva, míg én fejemet rázva komorodtam el.

-          Azt hiszed ilyen vicces végződött az egész? – vontam fel a szemöldökömet, majd elkomorodva pillantottam rám. 

-          Miért? Sex lett a vége. Mondjuk ez nem vicces de…

-          Nem sex lett a vége. Nem úgy lett ahogy gondolod. – nagyot nyeltem és egyet sóhajtva pillantottam Maya-ra aki felugrott mellénk az ágyra és betuszkolta magát a takaró alá.

-          Tudott neked ellenállni? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nem éppen. – feleltem halkan fejemet lehajtva.

-          Visszaemlékezés. –

Lassan döntöttem az ágyra, de ekkor már az összes ajtó kulccsal volt bezárva így senki sem tudott minket megzavarni. El sem tudtam válni Hanna ajkaitól, aki hajamba túrva markolta meg azt. Lassan vettem róla le pólóját, majd kezemmel melltartóján keresztül masszíroztam melleit, közben nyakát árasztottam el csókjaimmal amit hangos sóhajokkal adott tudtomra mennyire is élvezi a mostani helyzetet.

Szabad kezem ami nem mellével volt elfoglalva lecsúszott feszes fenekére, amit erősen markoltam meg, ettől pedig egyszerre kúszott vigyor arcunkra. Feltérdeltem és fenekénél megemelve őt emeltem ölembe és úgy tartottam. Olyannyira lázba jöttem, hogy egy percre sem tudtam magam visszafogni. Nem is gondoltam arra, hogy ez a tempó túl gyors lenne, mivel Hanna egyszer sem állított le vagy mondta volna, hogy lassabban csináljuk. Nyaka egyszerűen csábított mégis próbáltam magamat visszafogni, nehogy fájdalmat okozzak neki. De nem ment. Szemeim alatt duzzadt erek jelentek meg, szemfogaim pedig a szokásosnál is hegyesebbé változtak.

-          Mindjárt felfallak. – suttogtam nyakára, majd lassan belemélyesztettem fogaimat, de csak annyira, hogy pár csepp vér csorduljon ki és ekkor Hanna azonnal ellökött magától. Fel sem tudta fogni, hogy most mi történik, én pedig magamhoz térve pillantottam nyakára, hogy mit is tettem.

-          Istenem Hanna. Ne haragudj. – magyarázkodtam, hisz nem tudtam, hogy tehettem ezt.

-          Mi a fenét műveltél? – kérdezte hadarva, majd nyakához emelte kezét és ekkor ujjai véresek lettek. – Jobb, ha minél hamarabb eltűnsz a közelemből. – felelte dühösen és kétségbe esetten, majd az ágyról felkelve odadobta kezeimbe ruhámat.

-          Kérlek Hanna. Megmagyarázom. – fogtam meg a kezét, de Ő azonnal elrántotta. Nem akartam elveszíteni, de tudtam, hogy most veszítettem el őt hisz nem fogja megengedni még azt sem, hogy megmagyarázzam a történteket.

-          Tűnj el a közelemből. ! – kiabálta szinte.

-          Shh, ne kiabálj. Még a végén valaki azt hiszi bántalak. – próbáltam nyugtatni őt, közeledni felé, de Ő egyre hátrált tőlem.

-          Hisz bántottál, ha nem állítalak le megöltél volna. ! – szemei könnybe lábadtak én pedig nem tudtam mit mondani, hisz igaza volt. Lehet nem álltam volna le és akkor megöltem volna. Tudtam, ha még tovább próbálom nyugtatni, vagy tovább próbálok felé közeledni még rosszabb lesz. Ezért inkább magamra véve ruháimat elhagytam a szobát az ablakon keresztül egy szót sem szólva.

-          Napjainkban. –

-          Szóval Hanna ilyen nehezen fogadta az igazságot? – kérdezte Nina felvonva szemöldökét mire én bólintottam.

      -     Akárhányszor próbáltam neki megmagyarázni a történteket nem hagyta. A suliban is folyamatosan felkerestem, de azt mondta hagyjam őt békén egy jó ideig, míg feldolgozza a történteket. Így is lett. – feleltem fejemet lehajtva, majd a múltra visszagondolva megráztam a fejemet. – Nem akartam, hogy így tudja meg mi is vagyok. 

     -      De akkor miért nem tudtad magad visszafogni? – kérdezte halkan, míg én rápillantottam.

     -      Nem ment. Valamiért nem ment.. Főleg akkor alig bírtam magam visszafogni amikor egy másik pasival láttam őt aznap az suliban. – feleltem ideges hangon.

     -      Derek? – kérdezte Nina, én pedig csak egy bólintással válaszoltam.

-          Visszaemlékezés. –

Úgy tettem ahogy Hanna kérte. Napokig békén hagytam őt, hogy kiheverje a nem rég történteket, de ezt a pár napot is nehezen bírtam nélküle. Reménykedtem benne, hogy most megtudom vele beszélni a történteket, ezért el is mentem elé délután, hogy együtt menjünk haza.

Hamar ott voltam a suli előtt még kicsöngetés előtt és csak arra vártam mikor látom meg Hanna-t, és hogy odatudjak hozzá menni. De megdöbbentett a látvány amit magam előtt láttam. Egy idegen pasival pillantottam meg őt miközben jönnek ki az épületből. Nem bírtam, hogy ne menjek oda, de amikor megindultam feléjük Hanna észre is vett. Hallottam, hogy azt mondja a pasinak, hogy menjen a kocsihoz mindjárt megy Ő is. Ekkor megállt és megvártam míg Ő ér oda hozzám.

-          Mit akarsz? – kérdezte kissé mérges tekintettel.

-          Azt kérted hagyjalak békén pár napig. Megtettem, most azért vagyok itt, hogy megbeszéljük a történteket. – mondtam komor tekintettel zsebre tett kezekkel.

-          Nincs mit megbeszélnünk. Lemondtam rólad Damon. Van más aki segít téged elfelejtenem. Nem kellesz, szóval elmehetsz a titkaiddal együtt a fenébe. – felelte dühös hangnemben, és szavai szinte szíven szúrtak még sem mutattam előtte mennyire is fáj amit mond. 

-          Ennyi voltam? Máris lecseréltél egy ilyen alakra, mint Ő? – vontam fel a szemöldököm.

-          Derek sokkal rendesebb, mint te. Hidd el. Még, ha szükségem is lenne rád akkor sem keresnélek meg. Befejeztem veled. Elmondjam még százszor vagy felfogtad végre? – nem kerülte tekintetem, és úgy éreztem, hogy tényleg így gondolja. Még sem tudtam elfogadni, hogy ilyeneket mondjon és, hogy ilyen gyorsan túl tegye magát rajtam.

-          Rendben. Akkor viszlát Hanna. – feleltem komor arccal, majd hátat fordítva neki hagytam őt ott.

Nem sejtettem volna, hogy ilyen rendesen elküld, majd, de másra nem is számítottam. Én szúrtam el újra. Megérdemeltem, majd valahogy kiheverem. Talán azt kéne tennem amit eddig is tettem. Csajozás, bulizás, érzelmek nélkül.

Így is tettem. Egész nap egy bárban ültem és ittam, ittam ameddig csak bírtam. Egy kis időre jó volt elfelejteni Hanna-t, de valahogy még sem tudtam róla lemondani. Mivel este volt, úgy gondoltam ilyenkor kéne őt meglátogatni, hátha most tudok vele beszélni és az a másik pasi sincs ott vele.

Egyenesen elindultam a házuk felé, amikor az utcába értem. Minél hamarabb ott akartam lenni, mert minél hamarabb akartam beszélgetni vele. De hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy hangos női sikoly hallatszott nem messze.. Kíváncsi voltam ki volt ez, de ahogyan haladtam Hanna háza felé azonnal megpillantottam egy szőke hajú lányt pont a ház előtt aki nem más volt, mint Hanna. Hatalmas vértócsa keletkezett körülötte, de teste majdnem szét volt marcangolva. Nem tudtam semmit szólni, még a szememnek sem hittem, ami már könnybe lábadva volt. Az utca túloldalán az a férfi volt, akit Hannával láttam ma délután..

-          Napjainkban. –

-          Derek elmenekült, megölni se volt időm, hisz elvoltam foglalva Hanna testével. Próbáltam újra feléleszteni, de hiába tettem mindent. Hisz kevés az esély ahhoz, hogy egy szétmarcangolt testű lány újra éljen. – feleltem halk hanggal.

-          Damon sajnálom.. Nem gondoltam volna, hogy te neked volt egy ilyen fontos lány az életedben.  – mondta Nina miközben közelebb ülve hozzám ölelt át. Tényleg jól esett az ölelése most.  – De akkor, hogy-hogy életben van?

-          Ezt akarom kideríteni. – sóhajtottam egyet, majd végigsimítottam a hátán. – Azt elakarom még mondani, hogy itt lakott. Ahol most te. Ezért is figyeltelek annyira.

-          Akkor most visszaakarja foglalni, majd a házát? – kérdezte sóhajtva.

-          Nem hiszem, de minden esetre vigyáznunk kell Caroline-ra. Lehet Ő a következő. – elengedtem őt, majd felkeltem Nina mellől az ágyról.

-          Ma este jön át hozzám. Szerintem már elindult, mert úgy volt, hogy este tíz-re jön, és még tíz óráig van 2 perc. – felelte mosolyogva, miközben én bólintottam.

-          Akkor megyek is. – mondtam mosolyogva, de amikor kiakartam lépni az ajtón, hatalmas sikításra lettünk egyszerre figyelmesek, és együtt rohantunk oda az ablakhoz ahol rálehetett látni az utcára. Megdöbbent tekintettel, és kikerekedett szemekkel néztünk a ház elé.

-          Caroline..