2014. január 24., péntek

15. fejezet. ღ Csodák még léteznek. Vagy mégsem?

Tudjátok mi az egyik legrosszabb dolog a világon? Amikor a legjobb barátnőtök, akire testvértként tekintetek, élet és halál közötti állapotban van. Valaki hisz abban, hogy képes lenne felépülni, valaki pedig azt mondja, hogy nincs esélye, hamarosan halott lesz. De az igaz barátnők végsőkig kitartanak egymás mellett, ami hihetetlenül jó dolog az életben.  Ha hiszünk még abban, hogy csodák léteznek, akkor én biztos leszek abban, hogy Caroline fel fog épülni és megint egy életvidám, mosolygós, néha bolond lány lesz belőle újra, akire legjobb barátnőként tekinthetek és persze testvérként. Legjobb testvérre a világon.

Az óra hamarosan üti az éjfélt én pedig még mindig idegesen és türelmetlenül ültem a folyóson. Caroline állapota veszélybe van, annyira komolyak a sérülései, hogy az orvosok már két órája azt fontolgatják, hogyan is lehetne őt életben tartani. Sok vért veszített, a sebei pedig.. Nem találok hozzá megfelelő szót. Szinte széttépte valaki a testét, ami még megmenthető volt. Tudomásom szerint. Damon egész este mellettem volt. Minden percben amikor egy orvos vagy nővér ment el mellettünk akik Caroline ápolták Damon nem hagyta elmenni egy szó nélkül őket, mindig megkérdezte, hogy van vagy javult-e végre az állapota. Én nem voltam képes az orvosok szemébe nézni ahol szinte már láttam a szomorúságot és a rossz híreket amik fogadtak volna.

-          Tessék. Gondoltam jól fog jönni. – Damon egy pohár forró teát nyújtott át nekem, amit egy automata gépből vett. Igazán jól esett most tényleg valami, hiszen gyomrom görcsben állt, de ez végre megtudott nyugtatni.
-          Még mindig semmi. Igaz? – néztem rá már kisírt szemekkel, hiszen jól tudtam, hogy akárhányszor is beszélt az orvosokkal, semelyik nem tudott egy jó hírt sem mondani.
-          Amint jó hírt kapok rögtön szólnék, de jobb lenne, ha haza mennél én pedig itt maradok és vigyázok rá nehogy Derek újabb akcióba lendüljön esetleg és most ténylegesen végezzen vele. – szemeiben szinte az apai szigorúság látszódott, de igaza volt. Fáradt voltam és idegileg egy roncs, mégsem hagyhattam itt Caroline-t.
-          Csak tudnám miért tette.. Nem értem. Először Hanna, aztán Caroline? Egyáltalán Hanna hogy élte túl, ha előtted elvérzett? És Caroline túl fogja élni? – hirtelen elég sok kérdés sorakozott fel előttem, sőt Damon arcán ahogy láttam Ő sem tudta mindegyikre a választ. Csak inkább elgondolkozott.
Hirtelen nagy csend lett közöttünk. Bár körülöttünk eléggé nyüzsögtek  az emberek még ilyenkor is. Fejembe folyamatosan ez a három kérdés járt, amit legutóbb feltettem Damonnek. Nem hittem volna, hogy Derek ilyenre lenne képes, sőt.. Attól, hogy vérfarkas talán még normális is, de úgy hiszem, ha most Caroline-al elbánt én leszek a következő.
Ahogy a teát iszogattam, megjött Christian is. Először nem is tudtam, hogy mi a fenét keres itt vagy egyáltalán honnan tudta, hogy Caroline itt van bent a kórházban, de ahogy megláttam őt inkább csak halovány mosoly keletkezett az arcomon, hiszen örültem, hogy itt van. Lehet szakítottunk és eléggé rosszul bántunk egymással, de attól függetlenül még fontosnak tartottuk egymást.
- Amint megkaptam az üzenetet rohantam is ide. Caroline? Mi van vele? – amint odaért hozzánk zihálva nézett először Damon-re, majd rajtam akadt meg utoljára a szeme. Én csak lassan felkeltem, hogy szemtől szembe legyek vele, de nem igazán tudtam, hogy elkezdeni. Rögtön Caroline szétmarcangolt teste jutott hirtelen az eszembe..
- Christian.. – hangom hirtelen elcsuklott, majd zokogásba törtem ki. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, de Chris megoldotta a problémát. Jó erősen karjaiba zárt, míg én elfogadva ölelést bújtam oda hozzá.
-          Minden rendben lesz, ne aggódj. Caroline egy erős lány és kifogja bírni. – suttogta a szavakat a fülembe, hangja eléggé nyugtató volt. Keze fel-le siklott hátamon, amitől megborzongtam, de hittem neki. Irigyeltem, hogy ennyire magabiztos és, hisz abban, hogy Caroline túléli. Én hozzá képest csak egy hisztis, liba vagyok kinek csak egy kérdés jár a fejemben; „Túlfogja egyáltalán ezt az egészet élni?” 


-          Visszafog hozzánk térni egészségesként. Aki mindig megment téged tőlem és a hülyeségeimtől. – kezébe vette az arcomat én pedig csak könnybe lábadt szemekkel nevettem el magamat halkan, hiszen eszembe jutott mit meg nem tett értem.
-          Chris, jobb lenne, ha haza vinnéd. Rám nem hallgat és egyáltalán nem akar haza menni pedig nem ártana neki egy kis pihenés. – mondta Damon felkelve a székből, én pedig rögtön elkomorodtam.
-          Miért akarsz ennyire haza küldeni?! Akarsz vele valamit csinálni?! – tört ki belőlem hangosan, mert Damonbe se tudtam már megbízni. Lehet összejátszik Derekkel, hogy ennyire haza akar engem küldeni, hogy kettesben legyen vele? Vagy csak a sok idegességtől őrültem meg teljesen?
-          Mi? Dehogy! Csak azt akarom, hogy kipihend magad végre. – magyarázta Damon értetlenkedve, de nekem ez egyáltalán nem felelt meg.
-          Nem! Nem! – szinte kiabáltam, amitől mindenki minket figyelt, de könnyeim megállás nélkül potyogtak.
-          Igaza van Damonnek. Haza kísérlek és, ha szeretnéd melletted maradok egész este. Holnap iskola után rögtön jövünk ide,  EGYÜTT, oké? – azt a bizonyos szót, amikor kiejtette, hogy együtt, elég jól kihangsúlyozva csak megakadt rajta a tekintetem, hiszen elég régen mondott is olyat, hogy „Együtt”.

Nem bíztam Damonben. Lehet megbolondított a fáradtság és az idegeskedés, de éreztem, hogy valamire készül amit nem igazán akar nekem megmondani és az érzéseimben hinni szoktam, hiszen eddig minden úgy sült el, ahogy hittem/éreztem.
Christian amint haza vitt rögtön ágyba is bújtatott. Nem engedte, hogy fent maradjak, sírjak, egyek, igyak, lezuhanyozzak. Egyenesen csak vezetett engem az ágyba mintha egy depressziós lány lennék akire, folyamatosan vigyázni kellene.
-          Itt maradsz. És nem fogsz elmászkálni az éjszaka közepén sehova megértetted? Egészen reggelig itt leszek és figyelni foglak téged nehogy ellenállj a parancsaimnak. – Christian hiába volt szigorú hozzám láttam az elbújó mosolyt szája sarkában ami még engem is megmosolyogtatott. Régen volt velem ilyen törődő mégis most valahogy még sem utasítottam őt vissza. Jól esett, hogy így bánik velem.  
-          De akkor reggel ne kelts korán. Nem érdekel, ha elfogok késni a suliból. – mondtam nyűgösen már szinte viccesen. Nem tudtam hirtelen mi történt velem, hogy miért mosolygok, mint egy tejbe tök.
-          Együtt elmegyünk, elviszlek kocsival. Amit már megjavítottak, hiszen Damon miatt összetört a eleje amikor belé mentél. – arcomat megsimítva újabb emléket hozott elő bennem..

Az éjjel folyamatosan forgolódtam. Soha nem aludtam ilyen rosszul, nem mintha aludtam volna inkább hol a plafont néztem, hol pedig a szobának a vak sötétségébe bámultam, de ez a sötétség nem tartott sokáig.
Ám, mikor a konyhába léptem nem láttam ott senkit. Lehet Christian hagyta felkapcsolva a villanyt, amikor keresett valamit aztán hirtelen elaludt. Csak szememet forgattam a lustaságán.
Hatalmas villámok megvilágították a szobámat, amit ugyanakkora dörgések követtek. Hirtelen összehúztam magam, hiszen eléggé egyedül éreztem magam. Olyan volt, mintha egészen egyedül lennék a lakásba Christian pedig sehol. Lassan felkeltem az ágyból ám a vihar fokozódott. Amikor kiléptem a szobámból lent a konyhában a villany égett, de amint megpillantottam Christian-t ahogy a kanapén ülve mély álomba van csak felvont szemöldökkel néztem körbe.
-          Chris, nem kéne néha arra gondolni… - alig tudtam a mondatot befejezni mivel besétáltam a nappali Chris sehol sem volt. Nem tudom, hogy most szórakozott-e velem vagy tényleg eltűnt és van valami esetleg valami a házban, de egyre jobban kezdett megijeszteni a mostani helyzet.
Hirtelen hatalmas sikításban törtem ki, amikor valami hangos csörömpölést hallottam meg a konyhában. Kezdtem egyre jobban félni, de a konyhába ahogy beértem csak egy követ láttam meg a padlón, mellette üveg darabok. Valaki betörte az ablakot és nem tudtam hogyan lehetséges ez, hiszen az konyha ablak az udvar fele néz, ami kezdett egyre  furcsább lenni, hiszen egyáltalán nem tudtam ki juthatott be az udvarunkba.
Kisétálva a teraszra az éj csendes lett. Előbb még hatalmas vihar volt, mostanra pedig valahogy minden csendessé vált. Körbe néztem a sötét és nagy udvaron ahol senkit nem láttam inkább csak a szél süvítésétől rázott ki a hideg.
Ijesztő volt és nagyon féltem. Minden egyre és egyre furcsábbá vált. Ki sem mertem lépni a házból, de valami mégis arra késztetett, hogy tegyem meg hiszen ezt kellett tennem. Kötelező volt. Néma csendet hamarosan hangos morgás törte meg. Magam előtt nem messze sárga szemeket láttam, majd a fényre kilépő alak egy hatalmas fekete farkas volt, aki egyenesen rám vicsorgott.éreztem, hogy lábaim a földbe gyökereznek, ám mikor a farkas felém kezdett futni, hirtelen megtudtam mozdulni, de ahogy beértem a konyhába és azon átakartam futni egy üvegszilánk állt bele a talpamba amitől földre estem felkiáltva a fájdalomtól. Kétségbe esetten próbáltam valahogy elmenni, elmenekülni, de mielőtt sikerült volna a hatalmas farkas betörve az ajtót egyenesen rám ugrott vicsorgó fogaival és éles karmaival.


Egy újabb szörnyű álom, egy újabb szörnyű este. Megszoktam már, de valahogy most más volt. Nem riadtam fel, csak a szemeim nyíltak ki éppen időben. Nem akartam megtapasztalni milyen, ha szétmarcangol engem egy vérfarkas aminek nem igazán örültem volna.
Láttam az órán, hogy 7 óra. Ideje volt kelnem, hiszen Chrisnek megígértem, hogy nem fogok elkésni a suliból és depi nélkül mindent végig fogok csinálni utána pedig rögtön indulok Carolinehoz.
-          Kész vagyok. Indulhatunk? – kérdeztem Chris-től aki már az ajtónál várt, kocsi kulcsokkal játszadozva.
-          Gyönyörű vagy, mint mindig. – mondta mosolyogva, de én csak szememet forgatva léptem ki a házból és egyenesen kocsijához mentem. Most valahogy tényleg elment a kedvem, hogy a bókolásait hallgassam és tudja, hogy ha nem válaszolok rájuk szerintem jobb, ha hozzám sem szól.
-          Megint azzal a fekete farkassal álmodtam. – szólaltam meg hirtelen miközben az iskola felé haladtunk. 
-          Mi? Milyen fekete farkas? – kérdezte értetlenkedve és úgy nézett rám, mintha valami beteges ember lennék.
-          Egyszer már álmodtam vele. De akkor Damon-re támadott rá.. Én pedig kettőjük között voltam, olyan volt mintha engem akart volna védeni és Damon-t pedig elakarta tüntetni a képből. – magyaráztam neki visszagondolva arra az álomra hiszen tisztán emlékeztem rá, mégis Ő nem értette ezt az egész dolgot. Miért is értené.. Hiszen nem Ő álmodik ilyen dolgokkal.
-          És most? Mi volt? Megint elakarta Damon-t távolítani? Vagy most én voltam a soros? – kíváncsiskodott Chris, én pedig nagyot sóhajtottam.
-          Én. Én voltam most a soros, engem támadott meg, engem akart megölni. Nem értem, hogy miért. – mondtam neki hajamba túrva, de Ő most sem hagyott fel kérdéseivel.
-          Biztos, hogy ugyan az a farkas volt? Mint amivel legelőször álmodtál?
-          Igen. Az volt, és kezdenek ezek az álmok egyre rosszabbodni. Kitudja mi lesz ennek a vége, lehet diliházba kötök, majd ki. – néztem ki az ablakon dolgokon elgondolkodva. Volt olyan érzéseim, hogy ez az álom csak kezdet és sokkal több, rosszabb fog rám várni az életben ami hamarosan bekövetkezik.  

Hamar eltelt a mai nap, mint ahogy gondoltam. Igaz, hogy nehéz volt kibírni mégis a tanárok voltak olyan kedvesek és megértették a problémát ezért előbb engedtek el engem a suliból. Nem is mentem haza, csak egyenesen a kórház felé gyalog, hiszen Chrisnek még órája volt és nem is tudott arról, hogy én elmehettem előbb.
Hanna újra megjelent a suliban. De nem mentem oda hozzá és Ő sem jött oda hozzám. Nem ismert ezért jobb is, hiszen akármennyire is akartam vele beszélni a történtekről nem ment. Nem voltam rá képes és ez szerintem jobb volt. Nem akartam tovább bonyolítani a dolgot.
Amikor a kórházba értem alig vártam, hogy végre láthassam Caroline-t, akihez tudomásom szerint már beengedhetnek.  
Hamarosan ott is voltam a szobájánál amikor a folyosó elején ahol megálltam hirtelen Dereket láttam meg ahogy Caroline szobájából jött ki. Szerencsére nem látott meg és nem is az én irányomba jött, de megijedtem, hiszen nem tudtam mit keresett itt és azt mondta Damon, hogy nem fogja itt hagyni egyedül, mégis megtette. Kíváncsi voltam, hogy mit csinálhatott ott ezért kezdtem őt követni, hátha megtudom állítani őt és kérdőre tudom vonni. Ahogy elhaladtam a szoba előtt láttam, hogy Caroline-nak semmi baja nem volt, lehet csak az orvosok avatkoztak közbe ezért Derek nem tudta teljesíteni a kis tervét amit kieszelt.
Amint kiértem a folyosóról láttam, hogy éppen akkor fordul el balra, ahova ugyan úgy követtem. Nem akartam őt elveszíteni ezért muszáj volt odáig elfutnám, ám mikor én is balra fordultam senkit nem láttam. Üres volt az egész helység ahol éppen voltam.

-          Elárulnád miért követsz te engem? – szólalt meg hirtelen Derek a hátam mögül, sebre tett kezekkel, halál nyugodtan mintha semmit nem tett volna.
-          Te meg elárulnád nekem azt, hogy mi a francot kerestél Caroline-nál? – miközben feltettem a kérdést lassan fel is fordultam, de ijesztő szemeitől eléggé megijedtem. Olyat éreztem, mint Mattnél. Mintha felakart volna engem falni szemeivel.
-          Talán nem szabad meglátogatnom a barátnőmet? Vagy talán féltékeny vagy? – kérdezte meg tőlem csak egyszerűen én pedig nem tudtam erre mit is mondani. Elkezdtem dadogni és ez eléggé kínos pillanat volt, hiszen úgy hangzott mintha igaza lett volna, pedig téved. Nem vagyok féltékeny.
-          Barátnődet? Képes vagy azok után így hívni, hogy majdnem megölted?! – kérdeztem dühösen, Ő rajta pedig hatalmas meglepődést láttam.
-          Neked mi bajod van? Egyáltalán nem akartam megölni őt. – elnevette magát szavai után én pedig még kínosabb helyzetbe éreztem magamat. Persze a legkönnyebb módszer az volt, hogy letagadja.  
-          Végre, hogy megtaláltalak. Hol a fenébe voltál?! Azt hittem a suliba leszel ezért is mentem oda volna érted, mielőtt elindulunk a kórházba! -  szólt rám idegesen Damon és egy percre sem tudott lenyugodni, teljesen meg volt őrülve mikor megjelent mellettünk hirtelen.
-          Előbb elengedtek ezért jöttem ide. De mi a baj? – kérdeztem Derekre nem odafigyelve aki már türelmetlenül várta, hogy Damon neki kezdjen mondandójának.
-          Szóval tegnap este amikor elmentél Carolinenak vámpír vért adtam, amitől nagyjából meggyógyult, de azt ugye tudod, hogy ha meghal akkor vámpír lesz? – magyarázta el, amitől még dühösebb lettem, hiszen egyáltalán nem engedtem volna, hogy ilyet tegyen még, ha meg is gyógyult volna tőle. Most már értem miért akarta, hogy elmenjek.

-          Hogy mit csináltál?! Damon, normálisan vagy?! És, ha meghal mi lesz vele?! Ő is olyan szörnyeteg lesz, mint amilyen te vagy, meg amilyen te is. Csak te más értelembe. – mondtam Derekre nézve aki még nálam is dühösebb volt.
      -    Figyelj már rám! Ez a legnagyobb probléma, hogy Caroline meghalt.